|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 7 találat | lapozás: 1-7 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: László Keve 2006. augusztus 9.Ismét elkezdődtek a régészeti ásatások Marosvásárhelyen, a vár udvarán. 1999 óta ez a hatodik feltáró munka. Idén Györfi Zalán és László Keve régészekkel, illetve Berecki Sándor és Barabás Miklós segítségével /Soós Zoltán régész az ásatások vezetője/ folytatják az egykori ferences kolostor feltárását. Az idei munkálatok pályázati pénzből valósulnak meg. Már az első napon 15. századi könyvcsatot, sarkantyút, kerámiapecsételőt, kályhacsempét és kerámiát találtak. Soós elmondta, nemrég fejezték be a magyarzsákodi unitárius templom kutatását. A templom nyugati és északi falai középkoriak, megmaradt a nyugati főbejárat kapukerete, amelyet a 14. sz. második felére datálnak. Az ásatások során középkori székely köztemetőt tártak fel, a déli oldalon előkerült egy Mátyás-kori pénzérme, amely datálja, hogy meddig használták a temetőt. Valószínű, hogy létezett egy kisebb méretű, Árpád-kori templom azon a helyen. Jövőre a templom belsejében folytatják a kutatást. /Gábor Ildikó: Átfogó régészeti munkálatok. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 9./2009. szeptember 22.„Az erdélyi magyar történetírásban az 1980-as évektől elmélyült szakemberhiány maradandó nyomokat hagyott a szakmában. A rendszerváltás után az intézményes keretekben (múzeum, kutatóintézet, egyetem, állami levéltár) alulreprezentált magyar történészek még jó néhány évig úgynevezett egyszemélyes műhelyként művelték a történetírást Marosvásárhelyen. Mindezek ellenére Bónis Johanna, Pál-Antal Sándor, Spielmann Mihály és Szabó Miklós tanulmányai, monográfiái nemcsak a helytörténeti munkákat gyarapították, hanem sok esetben az összmagyar történetírás szerves részévé váltak. A kilencvenes évek közepétől a történészképzés látványosan megváltozott. Megjelent a pályán egy, a kutatói munka és a történetírás iránt érdeklődő új nemzedék. ” – olvasható Novák Csaba Zoltán: Fiatal társadalomkutatók Marosvásárhelyen című tanulmányában. (Korunk, 2007. október). Az új kutatónemzedéket tömörítő egyesület, a 2002-ben létrejött Borsos Tamás Egyesület elnöke, László Márton elmondta, az egyesület céljai: társadalmi és művelődéstörténeti tanulmányok, értékelések, dolgozatok és kutatások végzése és támogatása. Kapcsolatteremtés és együttműködés az erdélyi magyarság nemzetiségi jellegű tudományos intézményeivel. Értekezletek, tudományos tanácskozások, konferenciák, szemináriumok és előadások szervezése, időszakos kiadványok, könyvek kiadása. Az egyesület tagjai Barabás Kisanna művészettörténész (Marosvásárhelyi Katolikus Gyűjtőlevéltár), Berecki Sándor, Győrfi Zalán, László Keve régészek (Maros Megyei Múzeum), Berekméri Róbert hadtörténész (Marosvásárhelyi Református Gyűjtőlevéltár), László Márton levéltáros (Maros Megyei Állami Levéltár). A Teleki Téka munkatársai közül Kimpián Annamária művészettörténész, Lázok Klára jelenkortörténész, Márton Krisztina restaurátor, Petelei Klára térképtörténész, Weisz Szidónia címertankutató tagjai egyesületnek. További tagok Novák Csaba Zoltán jelenkortörténész, Simon Zsolt újkorkutató (a Román Akadémia Gh. Sincai Kutatóintézetének tagjai), Soós Zoltán régész (a Maros Megyei Múzeum igazgatója), Tamási Zsolt egyháztörténész (7. sz. Általános Iskola történelem szakos tanára), László Lóránt újkorkutató, és Nemes Gyula helytörténész (Nagyernye). Az egyesület 2004 novemberében a marosvásárhelyi Bethlen Alapítvánnyal és a Pósta Béla Egyesülettel közösen megszervezték II. Erdélyi Magyar Régészeti Konferenciát. 2005 októberében helytörténeti konferenciát tartottak Marosvásárhely történetéből címmel. 2006-ban több előadásból-beszélgetésből álló rendezvénysorozat volt. 2006 novemberében tartották a IV. Erdélyi Magyar Régészeti Konferenciát, majd 2007 augusztusában a IV. Kisebbségtörténeti Konferenciát Kisebbségi életpályák címmel. Ebben az évben is több tudományos előadást szervezett az Egyesület. László Márton /sz. Marosvásárhely, 1976. nov. 2./ a Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán végzett. 2003–2004-ben szakmai referensként dolgozott a Jakabffy Elemér Alapítvány Kortörténeti Gyűjteménynél, Kolozsvárott. 2004 és 2006 között Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájában tanult tovább, disszertációjának tárgya: kollektivizálás Székelyföldön. 2007-től az Állami Levéltárak Maros Megyei Igazgatóságán levéltárosként tevékenykedik. Az ötvenes évek társadalomtörténetét kutatja, és több, a világhálón is elérhető tanulmányt közölt a Maros tartománybeli kollektivizálásról, a kulák-névjegyzékekről. Eddigi legnagyobb szakmai eredményének Máthé János: Magyarhermány kronológiája c. kéziratának megjelentetését tekinti /Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008/. A világhálón is megtalálható László Márton román-magyar állambiztonsági szótára, amelyben a korabeli román nyelvű dokumentumok szakterminológiáját magyarázza és fordítja. László Márton szerint egyes erdélyi jelenkortörténészek által művelt „sérelemtörténet” és „szenvedéstörténet” helyett a tárgyilagos hangvételű, elemző és összehasonlító megközelítésre kell törekedni. /Bölöni Domokos: Új kihívások előtt a fiatal történészek. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 22./2011. augusztus 31.Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel. Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni. Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét. A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény. 1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források. Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak. Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni. Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet. Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások. Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás. Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra. Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak. A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is. A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték. Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak. Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem. Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában). Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából. A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén). Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja. A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá. * Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel. Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban. Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is. Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla. * Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét. Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük: Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba. Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján. - 2016. március 2.Adatok Marosszék Árpád-kori történetéhezAz Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya, az Előadások Székelyföld településtörténetéről című sorozat keretében második előadását szervezi, ezúttal László Keve régész, a Maros Megyei Múzeum munkatársa a meghívott. Az előadó az utóbbi évtized régészeti kutatásainak eredményei alapján értelmezi újra mindazt, amit a hajdani Marosszék előtörténetéről, településhálózatának és egyházszervezetének kialakulásáról, a vármegyei előzményekről, székelyek megtelepedéséről, a magánbirtokok és a közösségi tulajdon viszonyáról eddig tudni véltünk. Erre a programra Kolozsváron, az EME Előadótermében (Jókai/Napoca u. 2. sz., I. emelet) kerül sor 2016. március 3-án, csütörtökön, 18.00 órától kezdődően. eloszekelyfold.com 2016. június 4.Trianon: a vadszőlő palástProblémák, kultuszok és dühök a békeszerződés évfordulóján Kilencvenhat évvel ezelőtt írták alá a trianoni békediktátumot. Ha azt hisszük, már mindent tudunk a témáról, nagyot tévedünk, állítja történész szerzőnk. Helyén kezeljük-e nemzeti tragédiánkat, és – ha a történészszakmán múlik – mit fogunk tudni, gondolni róla 2021-ben? Trianon valami másnak a neve. „Strada Samuil Micu numárul sase / s pirosló vadszőlő palástja / földig a hosszú falon / de más ugye más volt a neve / mikor elengedte vézna gyermekkezem a halál / s az udvaron őszi virágkapu várt rám / a piruló feltámadóra?” – írta Cs. Szabó László keveset idézett, Álmatlan éj című versében, amelynek kántálásszerű felsorolásai egyszerre reflektálnak az elveszített Erdélyre, a gyerekkor elsüllyedt Kolozsvárjára, a hetvenes évek román nemzeti kommunista diktatúrájának mindennapjaira. Nem biztos, hogy lehet mindezen szempontoknak közös nevet adni: a veszteség, az emlékezés, a történeti feldolgozás szempontjait beszuszakolni „Trianon” fogalma alá. Bár jelenleg a Kárpát-medencében csaknem tízszer annyi első világháborús emlékmű van, mint trianoni (Somfay Örs 2012-es doktori dolgozata szerint csaknem 3500 első világháborús emlékmű áll szemben nagyjából 430 trianonival), mégis a centenáriumi ünnepségek ellenére az az érzésünk, hogy Trianon emléke elfödi az első világháborúét. Dühítő bonmot-k Mert a békeszerződés az évtizedek során nevet adott minden rossznak. Hiszen a közvélekedés is egyszerre ért sok mindent, amikor Trianonról szól. A Monarchia és benne a történelmi Magyarország összeomlását. A nemzeti identitás válságát. Ahogy a XVIII. század vége óta csaknem egyeduralkodó nyugati típusú modernizációs projekt megfenekleni látszik. A csalárd Nyugattól a Kelet felé való fordulást. A rokontalanság és a nyelvi elszigeteltség frusztrációját és az idegenség miatt Magyarországra mért büntetést, a herderi jóslat beteljesedését. A nemzeti katasztrófa XVI. század óta kísértő rémét. A magyar politikai elit által a térségben elsők között beindított nemzeti szuverenitásra törekvés ellenünk fordulását. A legalább Wesselényi óta szintén fenyegető szláv harapófogóba szorulást. A XIX. századi liberális, sőt a korai demokrata paradigma végét a magyar politikai gondolkodásban. A forradalmakat. A terrort. A veszteséget. A XX. századi ősbűnt, amely az első volt a kirablások, elűzések, állami diszkriminációk hosszú láncában. És csak valahol sokadik szempontként a békeszerződést magát, a történeti eseményt. A történészek, társadalomkutatók általában kétségbeesetten konstatálják a fogalmi tisztázatlanságok, a szintek, fontos és érdektelen szempontok keveredését, a politikusok köztörténeti beavatkozásait; újabb és újabb lánglelkű szózatokat intéznek a nemzethez/társadalomhoz vagy az adófizetők közösségéhez: differenciált történelemszemléletre szólítanak fel. Sajnos ez nem fog menni. Mert nem mehet. Persze dühítőek azok a jónak tűnő – ám épp a lényeget elfedő – bonmot-k, amelyek szerint „Magyarország csak magával határos”, vagy finomítva: „a magyar állam és a magyar nemzet határai nem esnek egybe” – hiszen ez így volt már az idők kezdete óta. A magyar nemzeti tömb nem töltötte ki a rendelkezésére álló állami kereteket. De a közvélekedés mindig is előnyben részesítette az egytényezős magyarázatokat, ezen kár sopánkodni. És a „politikusok ne szóljanak bele” kezdetű mondatoknak is akkor lesz majd csak értelmük, ha már a választókban nem pendít meg semmit Trianon. Amíg nem így lesz, a politikusok beszélni fognak róla. Javulás akkor várható, ha abbahagyjuk az öngyilkos méricskélést: nem Trianon, vagy… Hanem: Trianon, és… Ha értjük és elismerjük más szenvedését, és nem játszmaként kezeljük történelmünket. Forradalmak Fontos meglátnunk, hogy 1918 és 1920 között Magyarországon forradalmak és Trianonok (impériumváltások) zajlottak – egymással nem is feltétlenül szoros kapcsolatban. A politikai összeomlás mellett lezajlott egy katonai is: először kint a frontokon, majd a hadügyi igazgatásban. Nem volt, aki vezesse, majd aki leszerelje a katonákat, akiknek esetében a „nem akarok katonát látni” nem(csak) pacifizmus volt, hanem a közrend fenntartásának eminens vágya is. A frontokról hazaözönlő katonák sok helyütt törtek fel boltokat, vertek meg jegyzőket, vagy a helyi lakosokkal karöltve gyújtogattak és fosztogattak. A különböző városi nemzet- és népőrségek felállításának a közrend fenntartása legalább annyira oka volt, mint a felkészülés egy invázióra. Sőt ahogy Kiss Balázs 2008-as kitűnő tanulmányából kiderült: a felföldi Nyitrán 1918 decemberében a helyi magyar elit azért fogadta el ellenállás nélkül a bevonuló csehszlovák katonaságot, mert még őket is jobbnak tartották a fosztogató katonáknál. Egy fiatal helyi szlovák lelkész meg lapjában a helyi zsidó polgárság ellen uszított, mert róluk valószínűsítette, hogy megszerveznék a magyarpárti ellenállást. A fiatal, magyarul egyébként jól beszélő katolikus papot Jozef Tisónak hívták, és alig két évtized múlva a független Szlovákia államfője lett. Az őszirózsás forradalom időszaka nagyságrendileg ugyanannyi erőszakos halálesettel járt, mint a vörösterroré. Bár nem feltétlenül központilag szervezett, tudatos represszióról volt szó, mint 1919-ben, de Tisza István halálától kezdve a Schönborn-birtokok védelmében vezényelt sortűzön át a magyar repülőgépek által Facsádon lebombázott román parasztokig és a politikai leszámolásokig minden azt jelezte: a háborús erőszak eljutott a hátországba, és a lövészárkok brutalitása megjelent a köztereken is. Ez azért sem volt nehéz, mert – bár ezt a magyar történetírás eddig nem nagyon hozta szóba – az osztrák–magyar haderő is keményen bánt a civil lakossággal a Balkánon, és a háború utolsó évében a hátországban begyűjtési feladatokkal több katona volt megbízva, mint frontszolgálattal: erőszakos ellátmánykiegészítéssel kapcsolatban volt tehát tapasztalat bőven. A katonai összeomlás mellett azonban legalább ugyanilyen fontos a gazdaságé: a korona mélyrepülésével, a felülbélyegzésekkel, az ipari termelés zuhanásával. A világháború ideje alatt az osztráknál és a németnél jobban teljesítő magyar közellátás összeomlása pedig olyan tény, amely a külföldi diplomáciai jelentésekben vagy a közigazgatás Budapestre küldött, kétségbeesett üzeneteiben legalább olyan súllyal bírt, mint egyes területek hovatartozása. Az, hogy Budapestnek vagy a nagyvárosoknak jusson-e szén vagy krumpli, adott esetben sokkal többet nyomott a latban, mint az országot uraló politikai rezsim természete. Okok Ha vannak okai a magyar határok végleges kialakulásának, abban talán része van a magyar nemzetiségi politika 1867 és 1918 közötti évtizedeinek, de döntő érvényűnek csak bajosan lehet tekinteni a múlt hibáit. A magyar határok nagyhatalmi szándékok eredményei voltak. A Monarchia egykori területeiből remélték kistafírozni a nemzeti kisállamok szövetségi rendszerét a háború után, hogy azok ellenállhassanak a német és az orosz nyomásnak is. A határok helyszíni kialakításában (miért ott, és nem harminc-ötven kilométerrel keletebbre, délebbre, északabbra) a vasútvonalaknak volt döntő szerepük: ez a „geostratégiai illúzió” és a vasutak túlzott fontosságához kapcsolódó elképzelések formálták Magyarország határait. A békekonferencián való magyar szereplésben pedig a hiányé volt a kulcsszerep: az 1919 januárjában megnyílt békekonferencián csaknem egy évig nem volt hivatalos magyar képviselet. Bár az amerikai és angol unitáriusok némelyik személyisége jelezte a kialakuló magyar határokkal kapcsolatos fenntartásokat és problémákat, de akciójuk hatóköre minden tekintetben korlátozott maradt. Ebben az egy évben döntöttek a magyar határokról (már 1919 márciusára), aláírták a Németországgal, az Ausztriával és a Bulgáriával kötött békét, és az Egyesült Államok elhagyta a békekonferenciát. Egyszerűen túl sok mindennek kellett volna megváltoznia ahhoz, hogy a magyar gondokat újra napirendre vegyék, és erre kevesen voltak hajlandóak egy, a békekonferencia problémakatalógusában jóakarattal is csak ötöd- vagy hatodrendű problémát jelentő ország kedvéért. Ez számunkra nyilván fájó megközelítés volt, de az adott helyzetben tanácsosabbnak látszott elfogadni a magyar politikai elit tagjainak. A dilemma világos volt például Teleki Pál, a békeküldöttség fődelegátusa számára is: „És talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt [a békeszerződést] írni, mert éhen vész Pest, és az oláhok bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat meghoznám, de a legtöbben nem” – írta mesterének, Lóczy Lajosnak 1920 márciusában. Trianon – 100 Mi újat lehet még elmondani a békeszerződésről? Nagyon-nagyon sokat. Egyrészt a békeszerződésről hosszú évtizedeken át csak egyféleképpen lehetett beszélni Magyarországon. A két háború között így, 1945, de főleg 1947–1948 után meg csak úgy. Ez nem azt jelenti, hogy a kommunista rendszer ne tudott volna a határon túli magyarokról, vagy a korszak történészeinek ne lettek volna ismereteik arról, mi történt. A hatvanas-hetvenes évektől aztán a magyar történettudományban megjelentek olyan művek, amelyek immár nyíltan beszéltek a történettudomány Trianonjáról: L. Nagy Zsuzsa 1965-ös könyvétől (A párizsi békekonferencia és Magyarország, 1918–1919) kezdve Ormos Mária (Padovától Trianonig), Raffay Ernő (Erdély 1918–1919-ben, 1987), Jeszenszky Géza, Ádám Magda, Zeidler Miklós, Litván György, Romsics Ignác és mások műveiig, forráskiadásaiig hosszú a sor. Mára tekintélyes korpusz gyűlt össze a témakörben, ennek ellenére bizonyosan lehet még újat mondani. A Magyar Tudományos Akadémia 2009 óta jelentős összegekkel támogatja a nemzetközileg is számottevő tudományos projektek elindítását az MTA Lendület programja keretében. Jelen sorok szerzője 2016-tól kapott lehetőséget arra, hogy a Trianon: kontextus, lokalitás, régió munkacímű projekt keretében felállíthassa saját, Trianon – 100 elnevezésű kutatócsoportját másfél tucat munkatárssal, és öt éven keresztül 150 millió forint támogatással a békeszerződés történetének új, eddig nem (kellőképpen) feltárt oldalait minél szélesebb közönségnek mutassa be. A program négy pillérre épül: a történelem iránt érdeklődők számára minden bizonnyal a legunalmasabb a diplomáciai okmányok kiadásának ügye. Számos olyan dokumentum magyarra fordítására és közzétételére készülünk, amelyek új megvilágításba helyezhetik a nagyhatalmak (Olaszország, az Egyesült Államok és Japán) és az utódállamok béke-előkészületeit, a békekonferencián folytatott tevékenységét. A magyar társadalom és a háborús összeomlás elnevezésű projektben a közellátás kérdései, a háború utáni erőszak és a lokális impériumváltások állnak majd a kutatás középpontjában. Időben elhúzódó folyamatról van szó: míg az utcanévtáblák cseréje néhány nap alatt megtörténhet, új hivatalnokokat is lehet hetek-hónapok alatt találni, a gazdasági hegemónia átvétele, a társadalom szövetének megváltoztatása évekbe-évtizedekbe is telhet. Trianon árvái E fejezetnek kulcsfontosságú része a menekültek kérdése. 1918 és 1924 között a hivatalos statisztikák szerint csaknem 350 ezer, ám valójában több mint 400 ezer menekült kerekedhetett fel, és hagyta el az utódállamokat. Integrálásuk története, politikai opcióik, egyesületeik, emlékezéskultúrájuk a magyar történelem mindeddig elmondatlan fejezete. Az egyetlen róluk készült feldolgozás amerikai magyar történész munkája, amely több mint harminc éve jelent meg. A menekülteket sokan a vagonlakókkal azonosítják, holott többségük nem vasúti teherkocsiban lakott; középosztályi tömegnek láttatják őket, holott nem csak azok voltak közöttük. És még kevesebbet tudunk etnikai vagy felekezeti hátterükről – mintha a magyar zsidóság lapjai is tartózkodóak lettek volna menekült hitsorsosaik történetének bemutatásában. Vajon miért? A kutatás harmadik fejezete a megszilárduló határok vizsgálata: hogyan alakította át az új határ az ott élők mentális térképét, gazdasági viszonyait; mikor állt fel a fejekben is a határ; hogyan szankcionálta az állam a határátlépést, a csempészetet; hogy regenerálódott a házassági piac. Ezek mind olyan kérdések, amelyek közelebb hozhatják a határváltások hétköznapi tapasztalatait. Bizonyos értelemben ide tartozik a határváltások közép-európai kontextusának vizsgálata: hogyan jöttek létre, maradtak fent, majd tűntek el azok az átmeneti államok a régióban, Fiumétól a Lajtabánságon át Vilniusig, amelyek talán többet jelentenek múló egzotikumnál? Hogyan reagáltak rájuk a helyi elitek, a nagyhatalmak? Milyen elképzeléseik voltak saját szerepükről, az önrendelkezésről; miért maradt fent hosszú időn át az egyik, és miért tűnt el a másik? Végezetül a Trianon a magyar társadalom emlékezetében című fejezetben azt szeretnénk megvizsgálni, hogy a történetírásban, a politikai gondolkodásban, az irodalomban (nem csak a magas irodalomban; legalább ennyire érdekes a ponyva világa is), a művészettörténetben (a most létrejövő emlékművek vajon modelleket követnek-e, illetve mi a helyük egy-egy település szövetében, kik az aktorai a felállításnak?) és a magyar társadalomban hogyan jelenik meg a békeszerződés – ez utóbbit főleg a szociológia módszereivel fogjuk vizsgálni. Amikor a kutatás 2021-ben véget ér, minden reményünk meglehet arra, hogy olyan, legalább nyolc-tíz kötetből – forrásközlésből és monográfiából – álló korpusz jöhet létre, amely hosszú időre meghatározhatja a korszak kutatását, és eltörli a történettel kapcsolatos hiányokat. És ezzel a magyar történettudománnyal szemben gyakorta megfogalmazott szemrehányás – „Trianonnal nem foglalkoznak a történészek” – minden bizonnyal érvényét veszti. Ablonczy Balázs Magyar Nemzet 2017. november 7.A legújabb kutatási eredményeket osztják meg egymással a régészekA székelyföldi régészettudomány legújabb eredményeiről tartanak konferenciát a magyar tudomány napja alkalmából szombaton Székelyudvarhelyen. Tizenegyedik alkalommal ünneplik meg Székelyudvarhelyen a magyar tudomány napját, az Areopolisz Egyesület a Haáz Rezső Múzeummal, Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatalával és Hargita Megye Tanácsával együtt szombaton tudományos konferenciát tart a városháza Szent István-termében. Az értekezés délelőtt fél tízkor a köszöntőbeszédekkel kezdődik, majd Sófalvi András régész számol be a kadicsfalvi réten feltárt vizigót településről. Ezt követően Berecki Sándor az erdélyi késő vaskor kutatásában alkalmazott archeometriai módszerek alkalmazásáról beszél, Nyulas Dorottya pedig a Mikházáról származó különleges római vasmécsesről értekezik. Pánczél Szilamér, Sidó Katalin, Sófalvi András Hagymás vára újratöltve címmel tart előadást. A kávészünet után László Keve régész a harcói református templom körül végzett régészeti kutatásokat, Nyárádi Zsolt pedig a Városfalva határában feltárt középkori temetőt mutatja be. Bordi Zsigmond Loránd a komollói várról, Háromszék ismeretlen középkori erődítményéről tart előadást, az uzoni Béldi–Mikes-kastélyban végzett régészeti kutatásokról pedig Hőgyes Mihály Huba, Lokodi Alpár Imre és Sztáncsuj Sándor József számol be. Az újabb szünetet követően elsőként Gál Szilárd tart előadást Maros megye 14–17. századi temetőiben végzett fogmorfológiai kutatásokról, Györfi Zalán Marosvásárhely késő középkori és kora újkori várairól értekezik, Demjén Andrea pedig a piricskei erőd régészeti kutatásairól számol be. A konferencia a Légből kapott lövészárkok prezentációval zárul, amelyet Györfi Zalán, Pánczél Szilamér és Szabó Máté fog tartani délután fél háromtól. Az előadásblokkok után kérdéseket lehet feltenni a szakembereknek, négytől pedig régészeti kerekasztal-beszélgetés lesz a Haáz Rezső Múzeumban. A tudományos konferenciára a belépés ingyenes. Veres Réka / Erdély.ma 2017. november 11.Középkori régészet ErdélybenBeszélgetés Csók Zsolttal, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum archeológusával Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre – véli Csók Zsolt régész. – Ferenczi István és Géza közel ötven éve írták meg paradigmatikusnak számító manifesztójukat az erdélyi településkutatás és középkorkutatás régészeti hiányosságairól. Hogyan jellemeznéd az azóta eltelt 50 évet, az erdélyi településkutatás régészeti perspektíváit? – Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre. Erdélyben Furu Árpád építesz munkáját emelhetjük ki a késő középkori és újkori településkutatás terén. Az eddig felfedezett középkori településeink mind mentőásatások során kerültek elő: autópályák, terelőutak, útszélesítések, befektetési projektek során. Kiemelendőek Zeno Karl Pinter szebeni régész ásatásai ilyen téren, de Aranyosgyéres környékén is sikerült egy Árpád kori falut találni, Magyarnádason pedig Árpád-kori falurészlet került elő. Most készül egyébként egy paradigmatikusnak is mondható doktori tézis Dan Culic zilahi kollégánk kutatásaiból amely a teljes erdélyi, bánsági és partiumi XI–XIII. századi településfejlődést áttekinti. A téma monumentalitása egyben azt is mutatja, mennyire kevés adat áll a kutatók rendelkezésére. Szilágy megyében azért van már néhány jól dokumentált példa: Egrespatakon egy falurészlet került elő, Zilah központjában pedig egy középkori településmagot tártak fel. Egy másik téma amely terén nagyon rosszul állunk az irodalmi (levéltári) forrásokból ismert XIII–XIV–XV. századi eltűnt falvak esete: bár az Erdélyi Múzeum-Egyesület kutatóközpontjában Jakó Zsigmond és tanítványai – a Jakó-iskola – mára már óriási eredményeket ért el ilyen téren, egyelőre ezt nem tudjuk régészetileg is alátámasztani, nem létezik például egységes adatbázis ilyen téren. Ezeknek a súlyos hiányosságoknak az egyik fő oka az erdélyi szakemberhiány. Persze, a középkori régészet hiányosságai és problémái össze sem hasonlíthatóak a régészetnek olyan területeivel, amelyek jóformán hiányoznak Romániában mind az oktatásból, mint a gyakorlatból: mifelénk nem tanítanak urbánus (városi) régészetet, barlangrégészetet, iparrégészetet sem. Barlangrégész tudtommal 2-3 van az egész országban (Mihai Rotea és Călin Ghemiş emelendő ki itt). – Jelenleg középkori régészetet kevés helyen és kevés embertől lehet tanulni. Hogyan áll jelenleg Romániában a középkori régészet oktatása és melyek a legsürgősebb teendők ilyen téren? – Erdélyben jelenleg csak Szebenben lehet régészeti középkorkutatást tanulni. A középkorászképzés kolozsvári hiányából is fakad, hogy ma a mintegy 800 bejegyzett romániai régészből csak alig néhány magyar középkoros régész dolgozik Erdélyben: Botár István (Csíkszereda), Darvas Lóránt (Csíkszereda), Sófalvi András (Székelyudvarhely), Nyáradi Zsolt (Székelyudvarhely), Györfi Zalán (Marosvásárhely), László Keve (Marosvásárhely), Soós Zoltán (Marosvásárhely), Bence Ünige (Marosvásárhely), Bordi Zsigmond Lóránd (Sepsiszentgyörgy), Romat Sándor (Nagykároly), Szőcs Péter Levente (Szatmárnémeti), Mihálka Nándor (Nagyvárad), Köpeczny Zsuzsanna (Temesvár), Lupescu Radu (Kolozsvár), Demjén Andrea (Kolozsvár). Az erdélyi középkoros régészeink nagy többsége Magyarországon, az ELTE-n vagy a CEU-n tanult. Kiemelendő persze azoknak a magyarországi kollégáknak is a neve, akik kutatásaikban érintik Erdély területét is: Benkő Elek akadémikus, Mordovin Maxim (ELTE) neveit kell feltétlenül megemlíteni. Természetesen, akad néhány jelentős román régész is, aki Erdély középkorával foglalkozik, ezek közül megemlítendő az iskolateremtőnek is mondható Adrian Andrei Rusu (Kolozsvár), Oana Toda (Marosvásárhely), Diana Iegar (Kolozsvár), Florin Mărginean (Arad), Anca Niţoi (Szeben), Zeno Karl Pinter (Szeben), Claudia Urduzia (Szeben) és Daniela Marcu Istrate (jelenleg a bukaresti Régészeti Intézet munkatársaként). Független régészként, cégével ő volt az egyébként, aki a legnagyobb középkori régészeti projekteket vezette Erdélyben: ő ásta például a kőhalmi várat, a szászkézdi templomot, Fogaras és Erdőd várát, Brassó és Szeben központját, a somlyói Báthori-várat és a gyulafehérvári román kori templomot is, amely Erdély legrégebbi keresztény templomaként vonult be a köztudatba. A régiek közül kiemelendő még Radu Popa, Petru Iambor (Kolozsmonostor és Doboka régésze), Ștefan Matei (kolozsmonostori ásatások) és Ștefan Pascu (Doboka vár) neve, bár utóbbit már a maga korában is élesen bírálta például Bóna István, a magyar régészettudomány egyik legjelentősebb alakja. A szebeni oktatás mellett ma, Kolozsváron sajnos csak magyarországi vendégelőadóktól lehet néha régészeti alapismereteket elsajátítani. Ezekhez társul a kolozsvári középkorászok (Lupescu Mária, Rüsz-Fogarasi Enikő, az EME középkor szakos kutatói) kurzusai és szemináriumai. Sajnos talán ez is az oka annak, hogy ma a Történeti Intézet hallgatói közül tízből legfeljebb 1-2 ember választja kutatási területeként Erdély középkorát, bár az évi 10-12 elsőéves hallgatóból azért mostanában akadt 4-6, aki középkorra szakosodott, tehát egy feljövőben lévő szakmáról beszélhetünk. A századfordulós Pósta Béla-iskola és a román régészeti hagyományok miatt értelemszerűen mifelénk nagy hagyománya van a klasszikarégészetnek és a római provinciális régészeti oktatásnak, de fontos lenne a középkori régészet oktatása is, hiszen a legnagyobb jelenlegi műemlékvédelmi projektjeink középkori épületeink felújításához kötődnek és gyakorlatilag szakemberhiányban szenvedünk. T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-7
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
